A nagymamám a tizennyolcadik születésnapomra adott nekem egy piros kardigánt, amit saját kezűleg kötött. Akkoriban egyszerű ajándéknak tűnt. Gyorsan kibontottam, félmosollyal mondtam egy bizonytalan „köszönöm”-ot, majd már rohantam is bulizni a barátaimmal. Akkor még nem értettem, mennyi törődést és munkát tett minden egyes öltésbe.
Néhány héttel később elhunyt, a kardigán pedig érintetlenül maradt a szekrényem polcán. Mindig eszembe jutott róla, és titokban bántam, hogy nem becsültem meg az ajándékot, amíg lehetett. Ezért sem vettem soha magamra. Az évek elrepültek: főiskola, házasság, majd anyaság következett. A kardigán sokáig csak egy elrejtett emlék volt, amivel nem akartam szembenézni.
Aztán egy délután, amikor a tizenöt éves lányommal pakoltunk, ő ráakadt. Ahogy néztem, ahogyan belebújt a kardigánba, csak bólintottam. Megdermedt egy pillanatra.
„Anya, van itt valami a zsebben.”
Benyúltam, és egy apró, megsárgult, gondosan összehajtott papírt húztam ki belőle. A szívem gyorsabban kezdett verni. A levelet kinyitva rögtön felismertem a nagymamám gyönyörű kézírását. Ez állt rajta:
