De abban a pillanatban – mintha a kinti hűvös őszi szél megmozgatott volna bennem valamit – egy kislányt képzeltem el. Egy lányt, aki fázott, dideregett egy ismeretlen matracon, olyan ruhákba burkolózva, amelyek túl vékonyak és túl kicsik voltak a közeledő, jeges téli szélhez. Egy anyát képzeltem el, a szemében a félelemmel, valószínűleg ugyanolyan kétségbeesetten, magányosan és elveszve az élet sötét zugaiban, mint amilyennek én éreztem magam abban a pillanatban a saját anyám nélkül. Saját fájdalmam tükröződött a szavaiban.
Így hát elengedtem a saját fáradtságomat és a bezárkózásra való hajlamomat. Megnyitottam a billentyűzetet a képernyőm előtt, a kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, és néhány egyszerű szót gépeltem be: „A szállítási költségek miatt ne aggódj. Küldd el a címedet.”
Másnap reggel, amikor még sűrű köd gomolygott az utcákon, fürgén elsétáltam a hidegben a postára, és feladtam a nehéz csomagot. Kifizettem a díjat, felragasztottam a címkét, és elsétáltam. Nem volt nyomkövetési kód. Nem vártam többé hálát vagy visszatérítést. Amint a nagy kartoncsomagot átadtam zsibbadt kezeimből a pultosnak, már nem igazán gondoltam rá. A saját bánatom ismét minden figyelmemet lekötötte…
Egy évvel később – Kopognak az ajtómon
Mire idén végre beköszöntött a tavasz, és megjelentek az első óvatos zöld rügyek a fákon, az életem némileg visszatért a csendes, bár kissé színtelen, kiszámítható kerékvágásba. Az anyám halála miatti éles, metsző gyász már nem kiáltott olyan hangosan figyelemért minden nap – nagyon fokozatosan halk, melankolikus suttogássá változott a napjaim hátterében.
Aztán egy rendkívül átlagos, napsütötte keddi hétköznapon egy szállítóautó állt meg a házam előtt. Pillanatokkal később egy titokzatos, szögletes csomag jelent meg a küszöbömön.
